szechenyi
Ugrás a tartalomra Ugrás a láblécre

Iskolapadtól a katedráig

Kaszás István neve biztosan nem ismeretlen azoknak, akik a Közép-magyarországi Agrárszakképzési Centrum piliscsabai iskolájában töltötték diákéveiket az elmúlt 20 évben. A ma már nyugdíjas oktató nélkül még mindig üresnek tűnik a tanári szoba, a hegesztőműhely, az iskolaudvar, de óraadóként még a mostani generáció is találkozhat a gépek egyik legnagyobb piliscsabai rajongójával. A Dr. Szepesi László iskola népszerű oktatójával az iskola és az agrárszakképzés kapcsán beszélgettünk.

Több mint 20 éve dolgozik a piliscsabai Szepesi iskolában, de úgy tudom, már diákéveit is itt töltötte. Mikor járt ide és mit tanult az iskola falai között? Milyenek voltak a diákévek ebben a szép zöld környezetben?

A Szepesi életem egyik sikertörténete. Amikor a kollégáim és a diákjaim elbúcsúztattak a nyugdíjba vonulás előtt, akkor is elmondtam, hogy úgy érzem, itt lett belőlem igazából „valaki”. Ebben az iskolában tanultam, majd huszonöt évvel később visszakerültem, oktató vált belőlem, illetve a műszaki szakoktató diplomámat is ebben az időszakban szereztem meg. 1970-1974-ig végeztem itt a tanulmányaimat – akkor természetesen teljesen más volt minden: a mostani kollégiumi épületben volt az első tantermem, a jelenlegi tanügyi épület még csak akkoriban épült. 1971-ben adták át azt a részt, ahol most is beszélgetünk (Az interjú helyszínének is a harmonikus és természetközeli, lombok ölelte piliscsabai iskolát választottuk – a szerk.). 1974-ben végeztem és érettségiztem – pont ebben a teremben volt a szóbeli érettségim. A mostani tornateremben voltam elsős, vagyis kilencedik osztályos. Negyvenketten kezdtünk az osztályban, és még évközben jöttek négyen – nagylétszámú osztályok voltak akkoriban.

Már a hetvenes években is jóhírű iskola volt a Szepesi: minimum erős négyessel lehetett bekerülni, hozzávetőlegesen a fél osztályom – velem egyetemben – érettségit is szerzett a szakma mellé. A diákéveim alatt is nagyon sok gépe volt a „Szakinak” (ekkoriban csak így „becézték” az iskolát – a szerk.): akkor jöttek ki a magyar traktorok, az UE-28-as, az UE-50-es illetve a zetorok, a lánctalpasok. Minden gépünk volt, amiről egy műszaki beállítottságú szakmás tanuló csak álmodni mert és fantáziált. Nagyon sokat jártunk külsős gyakorlatra, ahol egyenesen a szakiktól szívhattuk magunkba a való élet komponenseit, valamint a megfelelő viszonyulást a munkához. Én javarészt a jászfalusi Állami Gazdaságba jártam – amikor elvégeztem a harmadik osztályt, úgynevezett segédkombájnos lettem, ami akkor egy SZK-4-es kombájnon történt. Ez ma már a fiataloknak nem sok mindent mond, bár manapság is van jónéhány gyerek itt az iskolában, aki kifejezetten szereti a retró dolgokat.

Büszke vagyok rá, hogy egykori tanáraim és mestereim egytől egyig nagy tudású, tenni akaró és gyerekszerető emberek voltak, akik mind szellemileg, mind hozzáállásban nagyon magas szintű szakmai munkát végeztek. De tovább megyek: arra is végtelenül büszke vagyok, hogy a jelenlegi oktatói karról is elmondható ugyanez, és boldogsággal tölt el, hogy ennek a közösségnek még mindig, nyugdíjasként is a részese lehetek! Amikor idekerültem és elkezdtem az iskolában tanítani, két olyan munkatársam is volt, akik még engem is tanítottak annak idején: Jó Zsuzsa magyar-történelem szakos pedagógus és Lengyel Sándor egykori gyakorlati oktató, akikkel a tanári szobában is egymás mellett ültünk abban a pár évben, amikor már kollegiális nexusban üdvözölhettük egymást reggelente.

Merre ívelt fiatal felnőttként az útja a Szepesiből, milyen irányt vettek tanulmányai, szakmai pályafutása? Mindig is iskolai légkörben tervezett kiteljesedni?

Egy darabig autószerelőként dolgoztam, majd a Piliscsabai Idősek Otthonában voltam éveken át gépjárművezető, anyagbeszerző, ügyintéző. Nagyon szerettem mindkettőt, hiszen a gépek és a szerelés a mindenem, az idősek otthonában pedig azt gondolom, a végtelen emberszeretetem tartott meg hosszúidőn át. 2001. április 1-jén kerültem a Szepesibe műszaki vezetőnek, miközben a gépjármű szakoktatói iskolát végeztem. Közben megcsináltam az autóbusz jogosítványt is, hogy az iskolabusszal külsős gyakorlatokra vihessem a tanulókat. Ekkoriban már gyakran oktatóként is tevékenykedettem, sokszor helyettesítettem, majd Rákóczi Péter kollégám – a Dr. Szepesi verseny életre hívója – gyakorlatához csatlakoztam be párként, amire nagy szükség volt akkoriban. A gyakorlati oktatást nagyon szerettem, majd a kétezres évek elején felvettek Gödöllőre az agráregyetemre, ahol tovább képeztem magam műszaki szakoktatónak. A diplomámat 50 évesen szereztem meg, ami nagy élmény volt számomra: büszkén viseltem a talárt, a sapkát, és velem ünnepelt a két gyermekem is. Ha valakire, akkor rám biztosan illik a Centrum küldetésnyilatkozatának élethosszig tartó tanulással kapcsolatos pontja, miszerint ennek támogatásával biztosítják az oktatók és diákok számára a folyamatos szakmai és személyes fejlődést. A diploma kézhezvétele után már tényleg nem volt megállás az oktatói pályámon: a következő tanévben már kaptam egy végzős, érettségizős osztályt, aminek korábban az osztályfőnök helyettese voltam.

Mi motiválja az oktatói tevékenységben? Miből merít még ma, nyugdíjazott oktatóként is energiát?

Mindig nagyon szerettem az embereket, a gyerekeket pedig különösképpen. Azt gondolom, hogy a jó tanár, a jó pedagógus, a jó oktató egyik legfőbb ismérve az, hogy kitárja szívét a tanulói előtt. Mindig boldoggá tett az, hogy a tudáson túl szeretetet adhattam a diákjaimnak. Motivál a kérdéskör, hogy a Z generáció szülöttjeit, a mostani középiskolás korosztályt hogyan tudom lekötni, a figyelmüket hogyan tudom fenntartani. A magamfajtának 45 perc nem tűnik soknak, de felismerem, hogy a mai gyerekeknek ez hosszú idő. Folyamatosan újabb praktikákat építek be a munkámba annak érdekében, hogy az érdeklődésük ne veszítse erejét.

Sokszor készítettem fel, illetve kísértem tanulókat országos szakmai versenyekre, ahol a legtöbbször jól szerepeltünk, és ez szintén csodálatos érzés.

2015-ben egy hetet voltam Németországban Erasmus+ tanulmányúton. A diákjaink a német termelésben vettek részt, helyi gazdáknál kamatoztatták az itthon megszerzett szaktudásukat, míg nekünk oktatóknak külön programokat szervezett a külföldi partnerintézmény. Roppant sokat profitáltam belőle, nagyon tetszett az egész utazás, ebből is sokáig merítettem energiát. Sajnos a nyugdíj előtti utolsó időszakom már a pandémia jegyében telt: távolléti oktatás, online szalagavató, online ballagás… Szerencsére a szakmunkás vizsgát már személyes jelenléttel lehetett megtartani. Tavaly decemberben elértem a nyugdíjkorhatárt, de óraadóként továbbra is visszajárok az iskolába, amit szívvel-lélekkel csinálok.

Úgy tudom, hogy miniszteri elismerésben is részesült pályafutása során.

Az első miniszteri elismerő oklevelemet 1986-ban kaptam, a másodikat pedig két évvel ezelőtt, 2019-ben pedagógiai munkám elismeréseként vehettem át Dr. Nagy István agrárminisztertől a Vajdahunyad várának díszaulájában. Egy tanár egyik legnagyobb elismerése egy miniszteri kitüntetésen túl viszont az, hogyha a vezetője felkéri arra, hogy osztályfőnök legyen. Velem ez viszonylag sokszor megtörtént, ami midig ösztönzően hatott rám. Az osztályfőnök teendői nem csak abból állnak, hogy vezeti a naplót és rendbe rakja a hiányzásokat. Szerintem ez a kisebb feladat. A nagyobb az, hogy vigyázunk a gyerekekre, foglalkozunk a lelkükkel, a gondjaikkal, segítünk nekik, amiben tudunk, apjuk helyett apjuk, anyjuk helyett anyjuk vagyunk. „Amíg az osztályfőnökük vagyok, addig ők a gyerekeim” – nyilvánvalóan csak jelképesen, de én mindig így álltam hozzá az osztályfőnöki teendőimhez.
De elmesélek még egy történetet: az unokámat két-három éves kora óta gyakran behoztam ide az iskolába. Traktoroztunk, vezettük, és néhány évesen egyértelműen kijelentette, hogy ő bizony a „papa iskolájába” fog járni. Azóta eltelt pár esztendő, most hat éves, első osztályos az általános iskolában, és még mindig a Szepesi a terve. Én azt gondolom, hogy ennél nagyobb elismerés az embernek nem igazán kell.

Nagyon sok éve kötődik a Szepesi iskolához. Mit gondol, mi változott meg ennyi év során?

Mint azt már említettem, voltak olyan tanáraim a Szepesiben, akiknek később a munkatársává válhattam, illetve ezt a gondolatot szeretném most kiegészíteni: immár több olyan kollégám is van a tantestületben, akik néhány évvel ezelőtt még a diákjaim voltak. Botka Vivien tanárnőt is én tanítottam meg többek között traktort vezetni, ma pedig már ő is gondoskodik a jövő agrárszakembereinek gyakorlati képzéséről. Ebből is látszik, hogy milyen sok idő telt el, mióta betettem a lábam a piliscsabai iskolába. Ha az iskolában 1970-ben lett volna erdészképzés, akkor én most biztosan nem gépész vagyok, hanem erdész.

Most már ez is van, ha az erdészeti vonal érdekli jobban a diákokat, akkor erdésztechnikus vagy erdőművelő-fakitermelő szakmát is választhatnak. A gyerekek biztosan nagyon sokat változtak az elmúlt húsz évben, de a világ is, így ebben semmi meglepő nincs. Ami biztos, hogy az oktatóknak folyamatosan fejlődni kell, haladni kell a korral, hogy kezelni tudják az új kihívásokat. Amikor elkezdtem a gödöllői egyetemre járni, őszintén, még a számítógépet is alig tudtam bekapcsolni. És innen eljutottam oda, hogy digitális tananyagokat, vizsgatételeket készítsek, amelyeket laptopról, projektorral tanítottam. 2020-ban, amikor a világjárvány bizonyos keretek közé kezdte szorítani az életünket és a lehetőségeinket, nagyon hasznosak lettek azok a digitális kompetenciák, amiket az évek alatt sikerült elsajátítanom. Ugyan kellett hozzá egy-két hét, amíg élesben tényleg belejöttem az online oktatás praktikáiba, de tudtam tananyagokat küldeni, tudtam órát tartani, tudtam értékelni – tehát úgy érzem, sikerült megugrani a kihívást.

Mit üzen a jövő agrárszakembereinek?

A természet és az állatok szeretete egy csodálatos világ, tehát kiváltságos gyerekek azok, akik a Mezőgazdaság és erdészet ágazaton belül végezhetik tanulmányaikat. Tudom, hogy a mai világban nehéz így gondolkodni, de az ideális az lenne, ha az itt tanulók nem csak pénzkereseti lehetőségnek tekintenék a szakmájukat, hanem megtalálnák benne a harmóniájukat is. Pénz nélkül nincs boldogság, de ne feledjük, hogy a pénz önmagában nem boldogít! Fontos, hogy a gyerekekben legyen affinitás a mezőgazdaság, a növények vagy a gépek iránt – kinek melyik a szakterülete. A mezőgazdasági szakmáknak igenis van presztízse – legyen büszke magára minden szakmabeli, hogy ő termeli meg az ország kenyerét!

Ludán Rita Fruzsina
segédszerkesztő:
Szabó Dorottya Blanka

1 Comment

  • Portal Polska
    Feladta 2022.05.04. a címen 01:09

    I really enjoy this template you have got going on in your site. What is the name of the design by the way? I was thinking of using this style for the blog I am going to put together for my class project.

    https://xmc.pl

Leave a comment

Vissza felülre