szechenyi
  • +36 1 413 3710
  • kmaszc@kmaszc.hu
  • Budapest, Andrássy út 63-65. I Felnőttképzési nyilvántartási szám: B/2020/006362

Éppen zajlik a 🌍 Planet Budapest 2021 Fenntarthatósági Expó és Világtalálkozó / Sustainability Expo and Summit 🌍 a Hungexpo kiállítóközpontban. A rendezvényt december 5-ig van lehetőség megtekinteni. Regisztráció: regisztracio.planetbudapest.hu/
Az esemény több programelemből áll, melyek – a Világtalálkozó kivételével – a nagyközönség számára is ingyenesen látogathatók.

A Világtalálkozó során vezető politikai döntéshozók👨‍⚖️, nemzetközi szervezetek tisztségviselői, a tudományos élet képviselői👩‍🔬, finanszírozási intézmények vezetői👩‍💼 és konkrét megoldásokat felvonultató vállalatok képviselői💼 szólalnak fel különböző témákban.

A vezetői találkozóval párhuzamosan 185 kiállító mutatkozik be a rendezvényen - megmutatva, hogy milyen előrelepések történtek a régióban például az agrárium, a hulladékgazdálkodás vagy az okosvárosok, az energia, és a közlekedés területén. A programelem célja bemutatni, hogy milyen konkrét megoldásokat💡 lehet alkalmazni ezeken a területeken egy zöldebb jövő♻️ érdekében. A kiállítók nagyrészt hazai vállalkozások, startupok, de a V4 országaiból is érkeznek résztvevők, akik számára a kiállítás kiváló kapcsolatépítési lehetőséget is nyújt.

A kiállításon belül külön 👨‍💻ifjúsági programok is megvalósulnak: az előzetesen, pályázati úton kiválasztott iskolai osztályok egy 75 perces fenntarthatósági élménytúrán vehetnek részt.

A Your Planet közönségprogram-sorozat sok ingyenes 👨‍👩‍👧‍👦családi programot és 📢 interaktív fenntarthatósági kiállítást is kínál a látogatók számára. 11 helyszínen tekinthet meg a nagyközönség egy izgalmas, interaktív fenntarthatósági kiállítást, valamint 🍽 food court és környezetbarát piac is várja az érdeklődőket. A helyszínre (Hungexpo, G pavilon) 🚎 elektromos buszjáratokkal is ki lehetett jutni, a zöld közlekedés jegyében.

👨🏻Áder János nyitóbeszédében Márai Sándort idézte, aki Füves könyvében a feladatról és pillanatról így írt: „Vigyázz arra, hogy ne mulaszd el a pillanatot, amely csak a te pillanatod, műved kivitelének végzetszerűen kijelölt időszaka. (…) Tudományban, művészetben, irodalomban, közéletben vannak ilyen sürgető pillanatok, mikor egy igazság megérett és ki kell mondani. S ha úgy érzed, végzetesen éppen téged jelölt ki e feladatra a sors, ne késlekedj, mint a rossz színész, aki elmulasztja a jelenet végszavát. (…)” ✒️
... See MoreSee Less

View on Facebook
A legmodernebb technológiákkal az élet szolgálatában

A legmodernebb technológiákkal az élet szolgálatában

Lehetséges volna, hogy képalkotó technológiákkal előre lássuk, milyen termés várható? Felismerhető a betegség korai stádiumában egy speciális scannerrel? „Láthatunk a jövőbe” kamera segítségével? A jövő itt van, és ez nem kis mértékben egy magyar szakembernek is köszönhető, aki nem mellesleg a váci Közép-magyarországi ASzC Táncsics Mihály Mezőgazdasági Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium egykori tanulója. Interjúnk következik Dr. Jung András egyetemi docenssel, aki bepillantást enged a képalkotó spektrométerek világába és elmagyarázza, mi mindenre használhatják kutatásait és fejlesztéseit világszerte.

Hogy érzi ennyi év távlatában – van szerepe az alma mater Táncsics iskolának a szakmai sikereiben, szakmai pályafutásának alakulásában?

1990-től 1995-ig jártam a váci Táncsics Mihály Mezőgazdasági Szakközépiskolába, állattenyésztő és állategészségügy szakon végeztem tanulmányaimat. Ekkor volt a rendszerváltás utáni szétesése a nagyüzemi gazdálkodásnak, ekkoriban éppen tönkrementek az állami gazdaságok. Ez az áramlat nem volt túl lelkesítő egy agrárszakmát tanuló tizenhat éves gyerek számára, nem volt túl vonzó, hogy ebben a helyzetben helyezkedjünk el később a mezőgazdaságban. Az én időmben épült viszont fel Floch-puszta, ami motiválóan hatott ránk, mi már élvezhettük a tangazdaság adta előnyöket, ide jártunk ki gyakorlatokra. Gyakorlati naplót is kellett írnunk, amit elolvasott a gyakorlatvezető, és természetesen értékelt is: azt mondta, hogy nem sok jövőt jósol nekem a mezőgazdaságban, mert túlságosan irodalmi a stílusom és nem a lényeget fogom meg. Emlékszem, egyszer elkéredzkedtem tőle zongoravizsgára – ez sem feltétlenül passzolt a képbe (mosolyog – a szerk.). Ennek ellenére mindig szeretettel gondolok vissza egykori iskolámra. Már gyerekfejjel, amikor ide kerültem úgy éreztem, hogy a „Vácimező” olyan alapot fog számomra biztosítani, amellyel később boldogulhatok, illetve könnyedén tovább tanulhatok. Az általános iskolában nem voltam kiemelkedően jó tanuló, nem volt konkrét elképzelésem a középiskola kiválasztása kapcsán. Édesapám is ebbe az iskolába járt, ezért döntöttünk úgy a családban, hogy én is itt folytassam a tanulmányaimat. Zebegényben nőttem fel, idilli, természetközeli környezetben – nagyon jó volt ott gyereknek lenni. A családunkban mindig jelen volt az érdeklődés az agrárpálya iránt: volt otthon lovunk, illetve édesapámnak a mai napig is van lova. A suliba mindennap Zebegényből jártam be, nem jelentett akadályt a szóban forgó 25 kilométer távolság. Az átlagos általános iskolás teljesítményem után már a középiskola első tanévében nagyon jó eredményeket értem el, jó tanulóvá váltam. Harmadikos (vagy mai nevén tizenegyedikes) koromban indultam először az országos Kitaibel Pál Középiskolai Biológiai és Környezetvédelmi Tanulmányi Versenyen az akkori osztályfőnökömmel és biológiatanárommal, Gál Zoltánnal, aki sokat segített, hogy elindulhassak ezen a vonalon. Végül olyan meghatározóvá vált ez a terület, hogy teljesen beleszerettem ebbe a tudományba. Ugyanezen a versenyen tizenhat-hét évesen már nyolcadik helyezést értem el, az első nyolc helyezettet pedig automatikusan felvették az egyetemre – ami nagyon jó érzés volt tinédzserként –, viszont végül nem oda mentem továbbtanulni. A „Mezőben” lett nagyon fontos része az életemnek a tanulás, beleértve a nyelvtanulást, hiszen nagyon jó tanáraink voltak ezen a területen is. A szakmai tárgyakból – például mezőgazdaságból vagy állategészségügyből – viszont sosem voltam olyan erős, ezért nem is maradtam az iskolában ötödik évre, hanem már negyedik után egyetemre mentem kertészeti vonalon.  

Hogyan ívelt az útja a középiskolai tanulmányoktól a felsőfokúig, majd tovább a külföldi ösztöndíjig, a kutatásig, az oktatásig?

Mindig is a fejemben volt, hogy egyszer ki akarok menni Németországba, hogy a nyelvet jobban megtanulhassam. Középiskolás koromban a legtöbbször a zsebemben volt pár oldal a nyelvtankönyvből felszeletelve. A német nyelvtan elég tanulós, és amikor én voltam fiatal felnőtt, akkor még nyelvvizsga is kellett, hogy külföldre mehessek. A „Vácimező” után a Kertészeti Egyetemre jártam, ahol az első években még nem feltétlenül gondolkoztam azon, hogy tudományos pályára lépjek. Az egyetemi évek alatt lehetőségem adódott Németországba utazni és ott folytatni a tanulmányaimat, így Berlinben töltöttem két félévet, a Humboldt Egyetemen (HumboldtUniversität zu Berlin). Németországban nagyon sok tapasztalatot szereztem, dolgoztam többek között egy újságnak, ahol mezőgazdasági témákban fordítottam le anyagokat, ami által társszerzőként már ekkoriban jelentek meg cikkeim. Amikor visszajöttem Magyarországra, fél évig tanítottam az alma mater iskolámban német nyelvet, de az egyetem befejeztével mégsem éreztem még idejét annak, hogy teljesen beintegrálódjak a munka világába. Akkor ez még túl korai volt nekem, úgy éreztem, nincs elegendő kapcsolatom, nincs például családi vállalkozásunk, amit átvehetnék – nem igazán találtam az utamat. Viszont az egyetemi éveket és a külföldön töltött időszakot szerettem, ezért úgy határoztam, jelentkezem doktorandusznak. Ezzel a lépéssel újra kitárult előttem a világ, visszatértem Németországba is. Először a matek tanszéken találtam magam, aztán kicsit később átpasszoltak a Talajtan és Vízgazdálkodás Tanszékre, ahol a meteorológus tanszékvezető majd’ kicsattant, hogy végre valaki csatlakozik hozzá, hiszen a kertészmérnökök általában nem annyira akarnak meteorológiával foglalkozni, pedig nagyon érdekes tudomány. A termés is nagy veszélyben van, ha nincs meteorológiai előrejelzés! Hamar elrepült a következő négy-öt év, a doktorandusz évek alatt beiratkoztam a Műegyetemre térinformatika és geodézia szakmérnöki képzésre. Megfordultam a bécsi BOKU Egyetemen, továbbá nyertem egy ösztöndíjat a Hallei Egyetemre, ahol már a térinformatika – távérzékelés vonalon haladtam előre – hiszen addigra rájöttem, hogy mindennél jobban érdekel, amikor műholdképeket, speciális, akár repülőgépre szerelt kamerákat használunk a növények és a talaj vizsgálatára. Már a fotózás maga is érdekes, de hogyha mindezt a légtérből csináljuk, akkor még izgalmasabb perspektíva tárul elénk, ami az átlagember számára nem érhető el. A térinformatika és geodézia szakmérnöki végzettségemmel már nem kellett sehol magyarázkodni, hogy kertészmérnökként mit keresek a geográfusok, geológusok között – innentől kezdve közéjük tartoztam. Igaz, amit a növényekről vagy a talajról tudtam, azokat mind elsősorban az agráron tanultam, de a műegyetemi képzéssel bekerültek a technológiai dolgok is a képbe. Ezeket a témákat (például a precíziós mezőgazdaságot, ami nagyrészt térinformatikáról, távérzékelésről, műholdakról és digitális képfeldolgozásról szól, hiszen tulajdonképpen ezek mind a háttérmotorjai az agrárterületnek) a középfokú agrárképzésekbe is egyre inkább beépítik. 2010 nyarán Amerikába szerettem volna utazni két hónapra, ahol egy olyan professzort látogattam volna meg, aki már akkor kamerákat tett föl távirányítós repülőgépekre (évekkel ezelőtt még nem drónnak hívtuk, csak merevszárnyú gép volt a neve, amit a fotósok is használnak). Sajnos az akkori egyetemi főnököm nem engedett el, így felmondtam és egy általam korábban már jól ismert méréstechnikai cégnél helyezkedtem el salesesként, ahol pont olyan munkatársat kerestek, aki ért az úgynevezett terepi spektrométerekhez. Ilyen műszerekkel dolgoztam akkor már évek óta, tehát jókor voltam jó helyen. A cég által forgalmazott eszköz egy nagyon ismert és igényes műszer volt, nem kellett marketing, eladta saját magát, pedig nem olcsó dologról beszélünk: 50-70 ezer eurós költséget jelent, tehát akár egy nagyon szép autót tudnánk venni az árából. A németnyelvű országok és az EU keleti országai tartoztak hozzám, sokat utaztam, szerteágazó szakmai kapcsolatokra tettem szert. Ebben az időben kezdődött meg számomra a tapasztalatgyűjtés az ipar és a gazdasági szféra területein.

2015 környékén már megfogalmazódott a családomban a hazaköltözésre való igény. Ekkor már megszületett első kisfiúnk is. A Szent István Egyetemen a Műszaki Tanszéknek éppen ekkor nem volt tanszékvezetője, így elvállaltam ezt a posztot és hazaköltöztünk, 2016-tól 2019-ig dolgoztam itt. 2019-ben újra kaptam egy telefont a Hallei Egyetemről, hogy nincs-e kedvem kimenni még egyszer tanszékvezetőnek. „Miért is ne?” – gondoltam, úgyhogy felpakoltuk újra az egész családot, és visszaköltöztünk ugyanabba a házba, ahol régen laktunk. Igazi időutazás volt, de nem tartott sokáig a lelkesedésünk a régi-új helyzettel kapcsolatban. Egy tanév eltelte után úgy éreztük, már semmi sem olyan, mint régen volt. 2020 áprilisában újabb döntést hoztunk és ismét visszajöttünk Magyarországra. Ekkor már tombolt a Covid-19 járvány világszerte. Csak Ausztrián keresztül jöhettünk haza, nem a megszokott csehországi útvonalunkon. Végig izgultunk, hogy átengednek-e a fegyveres határőrök az osztrák-német határon. Megkönnyebbülés volt, mikor hazaértünk. Mi nem nyugatra, hanem keletre szöktünk. Itthon az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Informatikai Karán folytatódott a szakmai pályafutásom távérzékelő szakemberként, tudományos és oktatási területen. Tíz év Németország után úgy gondoljuk, hogy itthon szeretnénk maradni és itt boldogulni.

Kacifántos, kanyargós volt az út, de azt gondolom, mindenképpen élményekkel, szakmai tapasztalatszerzéssel és tanulással teli. A kutatási területével – vagyis a nagy felbontású távérzékeléssel, képalkotó és terepi spektroszkópia alkalmazásával és fejlesztésével az agrár-műszaki és precíziós növénytermesztési kutatásban – kapcsolatban az imént elhangzott néhány mondat. Lefordítaná mindezt laikus nyelvezetre is az olvasók kedvéért?

Úgy szoktam magyarázni, hogy a fényképezőgépünk három színcsatornán keresztül érzékeli a színeket. A spektroszkóp és a spektrométer jóval finomabb szeletekre képes felmetszeni a fényt, és ott is látunk a segítségével, ahol az emberi szem nem. Az emberi szem olyan 400-700 nanométer között lát, ez a látható fény, de mi az eszközeinkkel elmegyünk még 700-tól 2500-ig, és még azon is túlra. Mindent látunk vele, ami a Napnak a spektruma, tehát mi képesek vagyunk látni az ember számára láthatatlant. Én konkrétan a spektrális képalkotással, azon belül mondhatni, hogy kémiai képalkotással foglalkozom. Többek között például a bőrrák is az alkalmazási területe ennek a technikának. Mint mondtam, látni azt, ami az emberi szem számára nem látható, és ezen belül is sokkal pontosabb, kvantitatív és kvalitatív információkhoz lehet jutni. Az én szempontomból mindegy, hogy hol van ez a kamera – ugyanolyan jó műholdon, repülőgépen vagy drónon – mindegy melyik platform viszi, tarthatnám akár a kezemben is. Az a lényeg, hogy maga a kamera mit tud, tehát mennyi kémiai információt képes megmutatni a képen keresztül.

Azt kell tudni a hagyományos spektrométerekről – amik a műholdakon vannak –, hogy úgy működnek, mint a fénymásolók. Tehát úgy, mint amikor az ember fénymásol: megy a csík, és ha véletlenül megmozgatjuk folyamat közben a papírt, akkor dobhatjuk a kukába. Ez a műholdaknál jól működik, mert azok stabil pályán mennek, és ott tartják a vonalat. Vonal mentén fényképeznek, és a vonalból összeáll a kép. Már olyan eszköz is létezik, aminél nem kell várni, hanem mindjárt kész a kvadratikus kép – mint a fényképezőgépnél –, és minden egyes pixel közben egy spektrumot is tartalmaz. Úgy is mondhatnánk, hogy ez egy kémiai képalkotás. Növények esetében például meg tudjuk nézni, hogy a klorofillaktivitás milyen. Fotoszintetizálnak a növények, vagy meg lehet mondani, hogy „boldogok” a növények. Ha sok a klorofill, nagy a fotoszintetikus aktivitás, zöldek, akkor lehet csinálni egy úgynevezett „növényboldogság” térképet. Terepen viszont nehéz dolgozni a szkennerekkel, fel kell állítani a háromlábú tartót, rá a szkennert, ami nagyon lassan mozog körbe, mert csak úgy tudja beszkennelni a tájat. Ez nagyon hosszú ideig eltart.  Ezt a problémát sikerült kiküszöbölni a snapshot képalkotó spektrális kamerákkal, amit az Ulmi Egyetemen fejlesztettünk ki,  és „game changer” lett a szakmában, tehát teljesen megváltoztatta a szabályokat és a terepi adatképzés folyamatát. Képzeljük csak el! Már a traktorokat is úgy szerelik föl, hogy a GPS-t beleépítik. Kamera ugyan még nincs mindegyiken, de egy másfajta spektrométert már gyakran használnak, és amikor az automata műtrágyázás hátul elindul, akkor elől a spektrométer mondja meg, hogy mennyi hiányzik a nitrogénből, és hátul már aszerint adagolják az anyagot.

Úgy tudom, 2012-ben két német kollégájával közösen megalapították az Ulmi Tudományegyetem ILM intézetének első „spin-off” vállalkozását, amely Európában elsőként gyártott drónra szerelhető hiperspektrális minikamerákat. Mi most a helyzet ezen a területen?

2011 környékén telefonon hívtak az Ulmi Egyetem orvosi lézertechnológiai intézetéből – akkor még egy német cégnél dolgoztam –,  hogy kifejlesztettek egy különleges hiperspektrális kamerát. Ezek még mindig spektrométerek, csak szkennelés nélkül készítenek képet. Erről álmodik minden terepi távérzékelő, hogy ne kelljen küzdeni a szkennerekkel, mert ez odakint a terepen nagyon macerás. Jeleztem nekik, hogy feltétlenül találkoznunk kell, és szinte azonnal ellátogattam hozzájuk. Viszonylag hamar egymásra találtunk a két német fejlesztősráccal – az egyik fizikus, a másik villamosmérnök –, így velük együtt pályáztunk egy német innovációs ösztöndíjra, a „Junge Innovatoren”-re. Én tettem hozzá a projekt üzleti részét, mert akkor már „saleses” voltam egy éve, és sok mindenkit ismertem a nemzetközi piacon, tudtam, hogy kik akarnának ebből venni. Az innovációs kultúra teljesen más Németországban, mint itthon, itt nem szolgálnak ki bennünket annyira. Németországban, ha megkapod az innovációs ösztöndíjat, két-három évig fizetik a fizetésedet, tehát kapsz 1500 eurót havonta, plusz még 20 ezer eurót évente, hogy vegyetek dolgokat a projekthez. Ezzel tulajdonképpen azt kommunikálják: játsszatok „cégesdit”, egzisztenciális félelmetek ne legyen, és ha a végén sikerül, alapítsatok egy céget, ami ha jól működik, úgyis visszajön majd az a pénz busásan az adó befizetéséből. A spin-offok nagy része egyébként nem szokta megélni a harmadik évet sem. Szóval megalapítottuk a céget 2012-ben, megkaptuk az ösztöndíjunkat, az Ulmi Egyetem volt a munkaadónk. Emlékszem, az első vásárlónk a Hohenheimi Egyetemen (Universität Hohenheim) volt – mangó szortírozásra vették a kamerát, mert a mangólégy beleteszi a petéket a mangóba, és két hét múlva az egész láda mangó legyes lesz és tönkremegy, amit persze szabad szemmel nem lehet látni, annyira pici lyukat csinál. A második vásárlónk a Kölni Egyetemről volt, akik viszont drónra tették fel és búza tartamkísérleteket végeztek, ezzel figyelték az állomány különböző állapotait. Egyszóval hiába próbáltam én kijönni a mezőgazdaságból, nem tudtam, de már nem is akarok! A cégnek most már egy amerikai irodája is van és számos disztribútorunk világszerte. Kanadában arra használják a kameránkat, hogy az Alzheimer-kórt vagy tíz évvel annak kialakulása előtt kimutassák, és a gyógykezelés sikeresebb legyen. Nemrég küldtek egy New York-i klinikáról egy képet, amin ott van a kameránk beszerelve a szemvizsgáló mikroszkópba. Ez óriási eredmény.

Ez kétségbevonhatatlan, tényleg grandiózus eredmény. Min dolgozik most ezen túl, például az ELTE berkein belül?

Az ELTE-nél az Informatikai Karon vagyok. Az intézetünket úgy hívják, hogy Térképtudományi és Geoinformatikai Intézet. Németországban mindig ilyen jellegű egyetemeken voltam, mint mondjuk az ELTE Informatikai Kara. Sosem agráregyetemeken dolgoztam, hanem inkább informatikai és műszaki vonalon. Ez így szakmailag is könnyebb, mert itt olyan hallgatókat is kapok, akiknek megfelelőbb az alapfelkészültsége ezen a területen. Általában valamilyen geo vonalról kerülnek hozzám, illetve külföldi hallgatókat is tanítok, az úgynevezett Stipendium Hungarikumosokat – most nemrég például egy kolumbiai lány és egy tunéziai fiú készítették nálam a diplomamunkájukat, akiket korábban távérzékelésre és térinformatikára is tanítottam.

A német cégen kívül van egy magyar vállalkozásunk is, ahol szaktanácsadással foglalkozom. Tavalyi projekt volt például a parlagfűdetektálás, illetve a kukorica címerezésének automatikus felismerése, mert nagyon fontos a vetőmag előállításánál, hogy ne keveredjen a nem megfelelő genetikai tartalom. És erre is vannak már drónos ötletek!

Van bármilyen gondolat, amit az orrára kötne annak a fiatalnak, aki fontolóra veszi, hogy az agrárium, azon belül is a Mezőgazdaság és erdészet ágazat területén folytassa tanulmányait?

Nem akarok közhelyekkel dobálózni, de azt nyugodtan mondhatom mindenkinek, hogy a nyelvet és a matekot nyomja meg. Az évek alatt nekem az angol és a német egyenértékűek lettek, németül kellett tanítanom több évig, az angol pedig a céges, az ipari, a nemzetközi, a tudományos publikációinkhoz kell, szinte sose írunk németül. Ezt a kettőt fel kell tornázni, az embernek még egy telefonbeszélgetés vagy bemutatkozás is stresszfaktor lehet, ha nem megy jól a nyelv. A matekot azért emelem ki, mert ha az jól megy, akkor megy a fizika és az informatika is általában, és ez a két-három tantárgy húzza fel a mezőgazdaságot. Az egész agrároktatást át kellene fordítani, hogy 70 százalék legyen gazdaság és informatika, és 30 százaléka a kemény agrárképzés. Mert pont fordítva van, és mikor kijönnek a gyerekek a suliból, odalökik őket, hogy csináljanak üzleti tervet, szoftverfejlesztést, ezeket jellemzően nem tanuljuk elég mélyen az agráron. Tehát az élet az egy fordított arányt követel, mint amit az iskolába belénk plántálnak az évek során. Viszont hogyha ezekben jó valaki, akkor az a tapasztalatom, hogy az általában nem az agrár vonalat választja. Nem akarok sarkalatosan fogalmazni, de aki nagyon csúcs szuper volt matekból, és mondjuk két nyelvvizsgával jön ki az általános iskolából, az nem biztos, hogy egy mezőgazdasági szakközépbe megy, de lehet, hogy a gimnázium után sem az agrár felsőoktatást választja. Ezért is lettem annak idején doktorandusz, mert éreztem, hogy itt még büntetlenül behozhatom a lemaradásaimat. Így voltam az angollal: huszonévesen még nem tudtam olyan jól használni ezt a nyelvet. Mire elvégeztem az egyetemet, felsőfokon tudtam németül, de angolul még szinte bemutatkozni sem tudtam. Kellett még vagy öt év, hogy megtanuljam rendesen. A doktorandusz képzés erre is jó, hogy még elintézzünk olyan dolgokat, amikkel le vagyunk maradva.

Azért szeretem a „Vácimezőt”, mert ez az iskola egy olyan hely, ahol élőlényekkel lehet dolgozni, az élettel dolgoznak a tanulók. Ezt már nagyon kevés iskola mondhatja el magáról. A Floch-pusztán a lovászlányoknak a csikó belefeküdt az ölükbe, annyira megszelídítették. A feleségem jelenleg ebben az iskolában tanít, és folyamatosan fotózik, rengeteg olyan képe van, amin a kiscsikó – mint egy kisgyerek – beteszi a fejét a lányok ölébe. Kész csoda, a tanulóknak lehetőségük van végignézni például egy állat születését. Hol tudsz még ilyen élményeket szerezni? De tényleg!

Én mai fejjel úgy gondolom, hogy minden gyereknek kellene minimum egy fél évet agrárpályán tanulnia, még a jogásznak, meg az orvosnak is! Mert alig van tisztában vele valaki, hogy az az étel hogyan került oda az asztalra. Az ELTE-n van egy agrárinformatikai képzés informatikusoknak. Nem én csinálom, hanem Angyalné Dr. Alexy Márta kolléganőm, és ez által egyre több informatikust érzünk érzékenyítve a téma iránt. Nagyon sokan nem is tudtak erről, nem azért mert nem érdeklődnének, hanem egyszerűen annyira kimarad a látókörükből az agrárium egy lineáris pályamodellnél: úgymint gimnázium, nyelvek, közgazdaságtan, marketing, stb. Felnőnek, aztán huszonéves, harmincéves fejjel leesik az álluk néha az élet alapvető igazságain, aminek az egyik alapja az agrárvonal. Mert azt manapság mindenki tudja, hogy honnan kell alkalmazásokat letölteni, de azt már kevesen tudják, hogy a bolti paradicsom nem látott földet vagy mit esznek valójában a haszonállatok. Persze nem is számít műveletlenségnek, hogyha ezt valaki nem tudja, csak furcsa, hogy egyébként meg mindenkit nagyon is érint. Majdnem minden nap fogyasztjuk, bevisszük a szervezetünkbe, a részünkké válik az, amit eszünk, mégsem érdekel különösebben senkit, csak az számít, hogy finom legyen. Az értékrendszert kellene egy kicsit ebbe az irányba eltolni. Nem azt mondom, hogy mindenki legyen mezőgazdász, de tudjon róla, hogy nem mindegy, hogy az az étel honnan jött és hogyan készült. Például a McDonald’s és a Nestlé is mezőgazdaság, ugyanúgy, ahogy az összes nagy márka az élelmiszeriparban. Elhiszem, hogy a műszaki szakközépiskola is biztosíthatja a jövőt a gyermekeinknek, de az agrárélettel való kapcsolatot a legtöbb ember gyakorlatilag megszakította. Nézzük csak meg, mit látunk egy átlagos kertben vidéken, 2021-ben: üres disznóólak, üres istállók, üres tyúkólak. Aztán számoljuk ki esténként, hogy hány órát töltöttünk aznap élőlényekkel – szerintem nem kell nagyon súgnom – ha belegondolunk, mindenki jól tudja, katasztrofális számok jönnek ki. Az utóbbi években nagyon felkapott lett például a Dunakanyar és azon belül Zebegény. Jönnek ki az emberek a nagyvárosból, iszonyatos árakat fizetnek az ottani ingatlanokért, de sajnos nem azért, hogy vidéki életet éljenek, hanem a városi életüket szeretnék továbbélni, csak éppen más környezetben. Ha hazamennek, mindenki legyen csendben, ne kukorékoljon a kakas, ne legyen büdös a szomszéd állatudvarában, hanem minden legyen az ő értékrendje szerint tökéletes. Ez nagyon furcsa és nagyon rossz irány.

Azt üzenem a pályaválasztás előtt álló gyerekeknek, hogy ezen a területen az élettel foglalkoznak az emberek, és ez manapság egyre inkább felértékelődik. Nagyon különleges és értékes dolog az, amivel az agrárszakképzésben megismerkedhetnek, és olyan tudást ad, ami – bárhová is forduljon a világ – örökérvényű marad.  

Ludán Rita Fruzsina
segédszerkesztő:
Szabó Dorottya Blanka